Első találkozásom a Mario Party szériával még GameCube-on volt, és akkor is már a sokadik rész pörgött. Különleges élményként tartom számon, mint ahogy az akkor aktuális WarioWare programot is egy meghitt helyen őrzöm a szívemben. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy mit is jelent a „family killer” kifejezés, mint stílus. A Mario Party nem volt hasonlatos a korábban játszott osztott képernyős lövöldözéshez, rivalizáláshoz egy gokartos stuffban. Régen elvetted valaki elől az élettöltő csomagját, vagy megsebezted az ostoba friendly fire miatt, ami apróság, és elfelejtetted 2 percen belül. Elenben egy Mario Party-ban az egymással szembeni kicseszés egy új szintre emelkedett, ez pedig megtorlást vont maga után. Egy-egy gigászi győzelmet néha évekig a másik orra alá dörgölhettünk (nem vicc, egyik cimborám a mai napig elküldi a gyökértelefonjáról készített képet, ahol győzött egy maratoni játékesten, de persze csak mázlija volt).
Nagyon sok esztendő kimaradt nálam (illetve több konzol), így legközelebb már Nintendo Switchen újítottam be a soron következő Super Mario Partyra. Konstatáltam, hogy a formula a mai napig működik, megbántandó emberek is akadnak a környezetemben (család/barátok), így lényegében egy időkapszulaként hatott az új, de már a konzol irányítóját is kihasználó felvonás. A következő Switch epizód, a Mario Party Superstars inkább egy nosztalgiavonat volt, de annyit nem toltuk már, mint az előzőt – pedig nemrég szembesültem vele, hogy bizony a Super Mario Partyt nemigen kedvelik a hardcore rajongók. Viszont ahogy közeledett a Jamboree megjelenése, pont eltelt annyi idő, hogy újfent kedve támadt az embernek kibabrálni valakivel.
Most először próbáltam ki olyan játékosokkal az aktuális Mario Partyt, akik nem ismerték egyik korábbi felvonását sem a franchise-nak. Áldozataim mellé a kötelező gépi kihívót is kisorsolta a rendszer (hogy meglegyen a negyedik tag), majd kiválasztottuk az új táblák közül a legegyszerűbbnek rangsoroltat. Nagyon gyorsan adaptálódtak a srácok, már a másfél órás vetélkedő első harmadában ráéreztek az apróbb szivatások örömére.
Aki nem ismerné, a szabály roppant egyszerű. Minden táblán (amiből van 5 vadonatúj és 2 újrázott) csillagokat kell gyűjteni, amelyek random jelennek meg adott mezőkön. Ezekhez érmék kellenek, amiket különböző módon szerezhetünk. Például lépdelve a mezőkön, eseményeket elindítva, sorsolva stb. El is költhetjük ezeket hasznos tárgyakra, amelyek teleportálást tesznek lehetővé, vagy lekorlátozhatják mások közlekedését. Ha mindenki dobott a kockájával, és megtörtént, aminek meg kell, akkor egy minijáték jön, amit free-for-all, 2v2 vagy 1v3 felállásokban lehet nyomni extra érmékért. A körök számra határozza meg a mérkőzéseket (alapjáraton 10 körös a buli), és az nyer, akinek a legtöbb csillaggal rendelkezik. Nemcsak a finálénál, hanem utána is, ugyanis a szerencse hatalmas úr. Véletlenszerűen bónuszcsillagok is kikerülnek az eredményhirdetés közben, például ha valaki a legtöbb rossz mezőre lépett, vagy nagy távot tett meg.
A Super Mario Party Jamboree amúgy is a taktikázás és a mázli hibridje a meccsek alatt is, de ez a poszt-szivatás még inkább csavarhat egyet a képleten. Szerencsére létezik egy Pro szabályrendszer is, amely kiiktatja a szerencsefaktort, amennyire lehet, és inkább a stratégiai gondolkodást helyezi előtérbe. Nyilván a dobókocka még mindig sokat nyom a latba, de legalább a mezők jellege, a minijátékok kiválasztásának módja és egyéb elemek változnak. Sőt, a bónuszcsillag feltételeit előre közli a program, és tudni előre azt is, hogy milyen potenciális helyeken landolhatnak az újabbak meccs közben.
A vidám adok-kapok közepette a gépi partner az esetek nagy százalékában jól teljesített (egy másik, bulizós játékmódban például tökéletes eredményt ért el a három versenyszámban), így valamennyire figyelni kellett rá is. Ami szerintem jó, hogy most kimaradt a képletből az a speciális, karakterekhez rendelt dobókocka, ami túl nagy kontrasztot teremtett a figurák közt a Super Mario Party szoftverben annak idején (feltéve, ha csak ezeket használtuk). Most mindenki „hagyományos”, 1–10-ig számozott kockákkal dob. Viszont a lehetőségek megsokszorozódottak, hála a boltosok jócskán kibővített portékájának. Sokfajta pozitív és negatív módosító, előnynyerő várja, hogy megvásároljuk.
Ezen felül a Super Mario Party szintén abuzálható szövetségesrendszerét is egy balanszoltabb Jamboree Buddy szisztéma váltotta. Egy-egy karakter véletlenszerűen megjelenik, és aki először ér hozzá, az indít egy minijátékot, persze mindenki más részvételével (csak a startoló előnnyel indul). Aki győz, övé a cimbora, így extra képességekhez jut amellett, hogy megdupláz minden jutalmat, köztük a csillagok egyidejű begyűjtésének lehetőségét is. Viszont elég elszaladni a másik mellett, hogy lenyúljuk pajtását, így itt sem lehet a babérokon csücsülni. Mindez igen pörgőssé, dinamikussá és élvezetessé teszi a játékot, meg persze édesebbé a győzelmet, és keserűbbé a vereséget.
Ami kifejezetten érdekes, hogy az alap társasmódon túl mit nyújt a Super Mario Party Jamboree – és az nem kevés. A Bowser Kaboom Squadban együtt (hála Istennek!) kell legyőzni Impostor Bowsert, bombákat gyűjtögetve és minijátékokban felülteljesítve extra, hasznos holmikért. Ügyelnünk kell a masszív gonoszra, aki üt, zúz, tüzet okád, hogy megakadályozzon minket abban, hogy a bombákat ágyúkba töltve legyőzzük. A Koopathlon egy pörgős, 8-12 perc alatt teljesíthető maratoni minijáték-mód, ahol minden érme egy lépésnek felel meg, és láthatjuk, ahogy szalad kis karakterünk előre a pályán. Egymás szívatását extra eszközökkel érhetjük el, és még egy főgonosz meccs is van, ahol visszaugorhatunk sok mezőt.
Ezen túl van sütős-főzős minijáték, ami a Super Mario Party táncos mókájára épít, plusz közös ügyességi-logikai feladványok, illetve egy repkedős furcsaság, ami mintha egy kukázott prototípus felturbózása lenne. Utóbbinál szárnyakkal repkedve gyűjtögetős versenyt nyomhatunk egymás ellen, vagy taxizhatunk együtt, amolyan Crazy Taxi Winged Editionként. Szólóban pedig egy kis kóstolót kaphatunk a táblákból, megismerkedhetünk a minijátékokkal, diskurálva teljesíthetünk hozd-vidd típusú feladványokt, és díszelemeket kaphatunk, hogy személyre szabjuk a központi teret. A felsorolt jóságok oroszlánrésze csak egyedül, illetve online játszható egy gépről.
Egyértelmű tehát, hogy a Super Mario Party Jamboree próbálta játékstílusok és -módok széles skáláját lefedni, hogy társaság és időtartam függvényében is találjanak valamit az emberek. A központi képlet finomhangolása pazarra sikeredett, és bár bizonyos tartalmak kilógnak, méltó Mario Party-búcsú a lassan leáldozó Switchtől, amellett, hogy határozottan jobb játék, mint elődei.
