2020. egyik legjobb játéka volt a magyar fejlesztésű Chicken Police: Paint It RED!, ami szerencsére számos platformon tette ismertté a két kakas, Sonny és Marty történetét, ahogy elbánnak Ibn Wesslerrel és bűnszövetkezetével. Onimushaman kolléga is igencsak lelkendezett az alkotásért – és anno reklamált amiatt, hogy Csótányvárosba nem juthatott el. Nos, kedves kolléga, a Kaptárba itt a meghívó! ;-)
Folytatásoknál sokszor dilemma, hogy kéne az alapanyaghoz úgy nyúlni, hogy az tényleges fejlődés legyen, ugyanakkor az eredetiségét, identitását ne veszítse el. Nos, a The Wild Gentlemen csapata kiváló érzékkel alakította az új részt úgy, hogy az frissnek hasson, ugyanakkor megmaradjon ízig-vérig Chicken Police játéknak. Mi maradt változatlan? A két főszereplőn kívül számos ismerőst is viszontláthatunk, és talán nem árulok el nagy titkot, hogy a Zipp’s Cafe spin-off történetszála is nyomot hagyott ebben a sztoriban is – ugyanakkor az előző rész ismerete nélkül is egy kerek egész történetet kapunk, amely „beavatatlanok” számára is követhető és érthető marad (és ebben nem keveset segít a rengeteg kiegészítő jegyzet, amit kedvünkre olvasgathatunk, ahogy haladunk előre a játékban).
A játékmenet is jobbára változatlan maradt: most is ugyanúgy egy sajátos vizuális regény – point & click kalandjáték hibriddel van dolgunk, megspékelve pár minijátékkal. A fő szál mellett meglepően sok egyéb kis mellékes apróságot göngyölíthetünk fel, ha kedvünk szottyanna rá – a játék hossza így akár jó 10 óra is lehet. A kikérdezés mechanikája változott egy kicsit: ezúttal leginkább a jó zsaru/rossz zsaru hozzáállás között kell lavírozzunk, és persze a stílusunktól függ, kiből mit sikerül kiszedni.
Mondanám, hogy a hangulat mit sem változott, de ez csak abban az esetben érvényes, ha maradunk a noir megjelenítésnél – van viszont Technicolor is, amivel kiszínesedik a világ. Valahol ez is egyfajta újrajátszásra késztetés, hiszen bár a sztori ugyanaz marad (még akkor is, ha egy-egy problémára többféle megoldás is létezik), ugyanakkor színesben valahogy más hangulatot áraszt magából a Chicken Police: nem jobbat, nem rosszabbat, hanem mást, hasonlóan tetszetőset. A hangok zseniálisak, érezni, hogy a színészek lubickoltak szerepeikben (főleg a két kakasunk) – magyar felirat is akad szerencsére, és a fordításra sem lehet különösebb panaszunk.
Gondolkodom, mi hibát lehetne felróni a játéknak, de őszintén szólva, nem nagyon megy. Persze lehet azt mondani, elfogult vagyok a vajszívem mellett, hiszen ez „a mi kutyánk kölyke”, de tényleg nehéz pár apró technikai bakin kívül mibe belekötni (néha a felirat és az elhangzott szöveg nem volt koherens, mintha elvágták volna a hangot). A mókás, eltúlzott mozdulatok egy idő után kezdenek inkább részeg támolygásra emlékeztetni, de ez ilyen volt az előző részben is – talán egy kapcsolóval statikussá is lehetne tenni a szereplőket, ha valakit ez idegesítene (engem nem fog)...
Így hát a cikk elején felvetett (nem is olyan) költői kérdésre megtaláltuk a Chicken Police: Into the HIVE!-ra vonatkozó választ: sikerült úgy továbbvinni az első rész szellemi örökségét, hogy míg picit több lett, maga a csirkekopóság megmaradjon olyannak, amilyennek megkedveltük – a Kaptár meg ad annyi egyediséget a folytatásnak, hogy nem lehet kaptafáról beszélni. Így hát abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak a kiváló magyar termék mivolta miatt ajánlhatom Sonny és Marty új kalandját, hanem mert egy igazán remekbeszabott játékról beszélhetünk! És még azt se zárom ki, hogy nálam az idei év legjobbjai közé fog kerülni, amikor a tisztelt kollégákat Dino felkéri a szokásos best of éves akadémiai székfoglaló megírására...
