Jó néhány évvel ezelőtt készült egy valósidejű stratégia, amely merőben eltért a műfaj legtöbb képviselőjétől. Itt nem volt csodás 3D-s grafika, nem volt bázismenedzsment, semmi ilyesmi. Helyette kaptunk egy kb. vektorgrafikás földgömböt, választhattunk magunknak egyet a világ országai közül, aztán mehetett a nagy háborúzás. Rakétákat lőhettünk ki, katonai egységeket vezényelhettünk a világ bármely pontjára, és persze a diplomáciának is nagy szerepe volt. Ez volt a Defcon, amelynek címe reflektált az amerikai hadseregben használt készültségi szintekre. Ha ez a szint elérte a Defcon 1-et, az már szinte atomháborús fenyegetettséget jelentett. Nos, ez a játék már közel két évtizede, hogy megjelent. A stílusos nevű SoftWarWare stúdió és a stratégiai játékokban igen otthonosan mozgó Slitherine kiadó úgy érezték, lehetne valami hasonlót készíteni. Így született meg pár évvel ezelőtt az ICBM, most pedig folytatása, az ICBM: Escalation.
Az ICBM: Escalation tehát egy olyan valósidejű stratégia, amelyben akár egy globális háborút is levezényelhetünk. Ha stílszerűek szeretnénk lenni, akkor az 1983-as moziklasszikust, a Háborús játékokat idéznénk, ahol a főhős azt hitte, hogy a Globális termonukleáris háború című online játékkal játszik, miközben épp az amerikai hadsereg titkos szuperszámítógépét hackelte meg, és kis híján kilőtte a rakétákat Moszkvára. Az ICBM-ben viszont nem nézzük be a rajzot, itt tényleg kilőhetjük a rakétákat kvázi bármely ország bármely városára, támaszpontjára. De nem lesz ez ám olyan egyszerű feladat, sőt. Az ICBM finoman szólva sem egy könnyű játék, éppen ezért nem is való a műfaj minden kedvelőjének, sokkal inkább a hardcore fotelstratégáknak.
A játék elején választhatunk, hogy a kampánynak ugrunk neki vagy a Standoff, a Conquest vagy a Blitz játékmódokkal próbálkozunk. De van lehetőség multiplayerben másokkal is összemérni tudásunkat. A kampány tizenegy egyre nehezedő küldetést kínál, amelyek közül bizony már a legelső sem lesz sétagalopp: ez az 1950-es években játszódik Koreában, ahol Észak és Dél csapatai feszültek egymásnak, előbbieket a szovjet, utóbbiakat az amerikai seregek támogatták. A kampány későbbi részeiben olyan történelmi események fiktív változatait élhetjük át, mint a kubai rakétaválság, a Kondor-hadművelet 1976-ban, vagy a 2001-es terrortámadás utáni harcok. De a végkifejlet már a nem túl távoli jövőben játszódik, teljesen kitalált felállásban. A Standoff nagyjából a sima skirmish módot takarja, ahol magunk adhatjuk meg, mely országgal és milyen kondíciók mellett szeretnénk játszani. A Conquest mód ennek a kiterjesztett, jóval hosszabb változata, míg a Blitz épp ellenkezőleg, egy lerövidített, pörgősebb játékélményt nyújt.
Mivel a játékmenet egyáltalán nem intuitív és magától értetődő, ezért nagyon hasznos, hogy kapunk egy igen szábjarágós oktatómódot is. Ez tizenegy fejezetre bontva avat be minket az irányítás rejtelmeibe, az alapoktól egészen az összetett hadműveletek levezényléséig. Ezt a részt nagyon erősen ajánlott mindenkinek végigcsinálnia, mert nélküle abszolút elveszett lesz a kezelőfelületen, márpedig a játék már az első perctől kezdve nem fog finomkodni, küldi a tankokat, repülőket, hajókat és rakétákat az arcunkba. A játékosok támaszpontokat, reptereket, radarállomásokat telepíthetnek az általuk felügyelet vagy szövetséges területekre. Gondoskodniuk kell az egységek legyártásáról, de még azt is meghatározhatják, hogy egy-egy repülő például milyen fegyverzettel szálljon fel.
Az építkezés mindig időbe telik, viszont meg lehet szabni, hogy az erőforrások milyen arányban oszoljanak meg a kutatás és fejlesztés, illetve a gyártás között, plusz single player módban az időt is lehet gyorsítani (persze ilyenkor az események is jóval gyorsabban zajlanak körülöttünk). A gyártás menüben külön kategóriákra bontva találjuk a különböző épületeket, szárazföldi, légi, vízi, esetleg űreszközöket és hasonlókat.
A gyártás mellett természetesen a már említett kutatás és fejlesztés is a mi feladatunk. Piszok kiterjedt és sokrétű fejlesztési fák állnak rendelkezésre, amelyek apránként bővítik ki a rendelkezésünkre álló haditechnikákat. Itt is olyan kategóriákat találunk, mint a ballisztikus rakéták, a szárazföldi egységek, az okos fegyverrendszerek, az elektronikus hadviselés vagy a műholdak és űrfegyverek. Mindegyikben számos kikutatható technológia lapul, amelyek egymásra épülnek, így nem lehet egyből halálsugarat vető szatellitet kifejleszteni az ’50-es években...
Az ICBM elég összetett játékmenetet kapott, amely sok tanulást igényel. Ha viszont ezen átrágjuk magunkat és kellő időt szánunk rá, akkor izgalmas és sokszor kiszámíthatatlan háborúkba csöppenhetünk. Mindezt a játék egyszerű, de stílusos vizuális megvalósítással tálalja. A bolygót 3D-ben láthatjuk, de az egységek már csak amolyan stilizált megjelenést kapnak. Külön piros pont, hogy a fontosabb városok mind nagyjából valós populációs adatokat kapnak, illetve mindegyikhez van egy az adott városra jellemző kis kép is (Budapestnél a Parlament épületét, míg például Sydneynél az ikonikus operaházat láthatjuk).
Az ICBM: Escalation tipikusan rétegjáték. Nem célja és nem is alkalmas rá, hogy nagy tömegeket megmozgasson, inkább egy szűk célközönségnek szól. Ők viszont bizonyosan jól szórakozhatnak vele. Akik szeretik az összetett, sokrétű stratégiákat, ahol nem csak annyiból áll a játékmenet, hogy bázist építenek, sereget toboroznak, aztán leigázzák az ellent, azok nyugodtan tehetnek vele egy próbát. Itt bőven lesz kihívás, ráadásul stílusos tálalásban kapják mindezt. Csak legyen türelem megtanulni játszani vele.
