Amikor művészjátékokról beszélünk, akaratlanul is bevillan a PlayStation logó, hiszen már a Sony legelső konzolján találhattunk olyan címeket a repertoárban, amelyek erre mentek rá a megszokott zsánerekkel szemben. Azon kár lenne elkezdeni vitatkozni, hogy hol is kezdődött az egész, de ami igaz az igaz: a japán cég mindig is előszeretettel adott teret fejlesztőknek a kibontakozásra, kísérletezgetésre. A közönség pedig vevő volt a dologra, olyannyira, hogy mostanára szinte külön műfajjá nőtte ki magát a jelenség, legyen szó bármilyen platformról is.
A thatgamecompany az egyik olyan stúdió, amely olyan, szinte mindenki által ismert produkciót rakott le az asztalra, mint a Journey. A játék nemcsak a kritikusok körében váltott ki elismerést, de a játékosok is szívesen merültek el misztikus sivatagi kalandban. Így nem is csoda, hogy amikor a játék művészeti vezetője, Matt Nava Giant Squid néven új céget alapított, akkor első játékukra, az Abzûra igen nagy figyelem összpontosult. Az új mű kapcsán nemcsak a vizualitás, de a játékmenet is igencsak emlékeztetett a korábban említett nagy elődre. A készítők ugyan egy sokkal sokkal színesebb, karakteresebb világot tártak elénk az óceánfenéken kalandozva, de a gameplay továbbra is inkább maradt csupán a felhőtlen felfedezés és élmény szintjén (ami persze nem feltétlenül baj).
A The Pathless a csapat második munkája, és négy esztendőt ölelt fel az elkészítése. Két éve a The Game Awardson mutatkozott be, de csak most nyáron vált biztossá, hogy még idén elmélyedhetünk benne. Már az első trailer alapján tagadhatatlan volt a készítők keze nyoma – a művészi megvalósítás, a vizuális stílus abszolút a korábban említett címeket idézi, illetve azoknak az egyenesági és következetes továbbvitele. A játék többi része azonban mutat jelentős eltéréseket. A The Pathless egy konkrét sztorit tár elénk, egy igen karakteres főhőssel (szemben az előző játékok misztikus főszereplőivel), továbbá a játékmenet is jóval komplexebb, tartalmasabb, és sokkal inkább játékként aposztrofálható.
Persze amikor a történetről beszélünk, senki ne gondoljon valami igen mély dologra, igazából a készítők továbbra is a misztikus vonalat feszegetik, de ezúttal van egy határozott narratíva, egy kézzel fogható főgonosz és konkrét meghatározott célok. Egy vad domborzattal megáldott szigetre vetődünk, amelyet egy démoni erő (neve is van: a Godslayer) szállt meg. A festői és vadvilágtól sem mentes tájat négy állat szellemén keresztül tartja rabságban a gonosz, először őket kell felszabadítanunk, mielőtt szembeszállhatnánk az igazi ellenséggel. A bossharcokig olyan módon juthatunk el, hogy minden pályarészen három tornyot kell az irányításunk alá vennünk, amelyek így körbezárják az adott bestiát és így már megküzdhetünk velük. A „tánc” mindig úgy kezdődik, hogy először üldöznünk kell az adott állatot és kilőni a gyenge pontjait, ezt pedig egy arénaharc követi.
A tornyokra visszatérve: ezeket logikai feladatok megoldásával vonhatjuk ellenőrzésünk alá. Ezek a legtöbbje az íjunkkal oldható meg, de ahogy egyre komplexebbek a fejtörők, úgy egyre többször kell kapcsolókat használnunk, illetve néhány tereptárgyat odébbmozgatnunk a siker érdekében. Ehhez lesz jó és egy idő után nélkülözhetetlen segítség az a sas, aki csatlakozik kalandunkhoz, és elválaszthatatlan társunk is lesz. Vele ugyanis különféle súlyokat is mozgathatunk, amelyek némelyik kapcsoló állapotának fixálásához szükséges. Nemcsak ebben lesz azonban hasznunkra az állat, hanem segítségével olyan helyekre is eljuthatunk, ahová egyébként nem sikerülne. Ugyanis belekapaszkodva magasabb helyekre is fel tud minket juttatni, s ezt a skillt további logikai fejtörők megoldásával fejleszthetjük is (vagyis még magasabbra juthatunk). Nem érdemes tehát rögtön a három torony megoldása után továbblépni, hiszen rengeteg felfedeznivaló vár mindket mind a négy szegmensben.
Sietni pedig már csak azért sem érdemes, mert élmény maga a játék. Nem viccelek, vagy túlzok – a The Pathless legfőbb erénye maga az alap játékmechanika, vagyis a mozgás. Kell egy kis idő, míg ráérez az ember, de ha megvan, akkor nagyon hamar rá lehet kapni, és szinte élvezet felfedezni a tájat a legutolsó kis upgrade-ért is, amellyel fejleszthetjük a karakterünket. Úgy működik a dolog, hogy a futás bizony kőkeményen staminába kerül, ami igen hamar el tud fogyni. Viszont mindig vissza tudunk egy kicsit nyerni belőle, ha hősünkkel a terepeken szétszórt talizmánokat lelövöldözzük. Nem kell pontosan céloznunk (amit a készítők nagyon ügyesen kitaláltak), sokkal fontosabb az időzítés, hogy akkor engedjük el a fegyverünk húrját, amikor a célzó rombuszon körbeért a kijelölés. Egyfajta ritmusjátékra hasonlító rituáléval tehát villámgyorsan tudunk közlekedni, és ez egy olyan, szavakkal átadhatatlan elégedettséggel tölti el az embert, ami csak nagyon nehezen engedi el a játékost vissza a valóságba.
Egy fontos dolgot még nem említettem: a játékban nincs térkép. Se minimap, se más. Maga Matt Nava említette, hogy másképp szerették volna elérni, hogy a játékosok tájékozódjanak, mégpedig olyan módon, ami a művészi összképet sem rombolja. Ennek gyümölcse a spirit vision – ebben a módban olyan, mintha kicsit inverzben látnánk a világot, a színeknek viszont igen nagy jelentőséget kapnak itt. Ahol vörös ködöt látunk, ott dolgunk van, vagyis felszabadításra váró tornyokat és egyéb épületeket jelölnek, amelyek egy-egy logikai feladványt rejtenek. Ha pedig már megérkeztünk egy ilyen helyszínre, akkor sárgával kiemelve láthatjuk azokat a tereptárgyakat (harangokat, kapcsolókat stb.), amelyekkel valami tennivalónk lesz. Szintén ez a módozat lesz segítségünkre abban, hogy bizonyos helyeken (ahol áthatolhatatlan kék üvegszerű anyagot látunk) mégis keresztül tudjunk menni.
Minden percét élveztem a The Pathlessnek, és habár bevallom, az elején egy picit nehezebben indult a barátság, de amint kibontakozott, annál nehezebben tudtam otthagyni. Az alap mozgás annyira el van találva, hogy az ember élvezettel járkál fel-alá a művészien megkomponált környezetben, és keresi az újabb feladatokat. A játék pontosan abban a két dologban erős, amiben a mostanában hasonló műfajban induló Spirit of the North nem: vizuálisan rendkívül szép, valamint az animációk is kifinomultak, továbbá van mit és miért felfedezni, önmagában mászkálni is élvezet. A játékidő is jelentősen megnőtt korábbi kalandokhoz (Journey, Abzû) képest, másfél óra helyett inkább 5-6-ra számíthatunk, ami könnyen kitolódhat tíz fölé is, ha maximalisták vagyunk, és magával ragad a hangulat, no meg a megoldandó puzzle-ök.
Úgy gondolom, hogy a The Pathless mint játék abszolút szintet lépett, s habár talán mégsem szólt akkorát, mint az elődök, ez bizonyára annak a számlájára is írható, hogy kezd telítődni a zsáner, valamint a nextgen konzolok kicsit elvették a reflektorfényt. Aki azonban vevő erre a stílusra, ne hagyja magát átverni, és vágjon bele nyugodt szívvel a játékba, mert nem fogja megbánni.
