Emlékszem, még az első PSVR idején röppent fel a hír, hogy készül az Undead Citadel, de a megjelenés folyton csak tolódott. Hét évnyi huzavona után (el is felejtettem a programot) befutott végül VR-platformokra, köztük nemrég a kurrens PSVR2-re is az említett fejlesztés. Izgatottan vetettem bele magam az anyagba, mert kevés hasonló játékkal kényeztették el a ketyerét az évek folyamán, meg már ki voltam éhezve egy kis csapkodásra.
Sokfajta beállítási lehetőség után (ahol külön felhívnám a figyelmet a performance módra, mert olyan szépen fut a stuff így, hogy az érzékenyebb játékosok is el fogják tudni viselni a mozgást) három módon játszható a játék. Ezek közül az első a sztori mód, amely 10 fejezeten át narratív elemekkel vezérel végig az élőhalottak (khm) élőhelyén, ahol egy szellemvárosban fogunk túlélni. A látvány a legerősebb, már a nyitó képsoroknál dörög az ég és villámlik, ahogy a hegyoldalon keresztül eljutunk a városkába a hangulatos kis gyalogtúra alkalmával.
Szépen fut a játék, a középkori settingből, avagy az elhagyatott romos házikókból árad a nyomorúság. Hősünk folyton odamondogat, mint Duke Nukem, kommentálja az eseményeket tréfás vagy trágár módon. Ez határozottan színesíti a játékmenetet, mert az agyatlan rémek csak hörögni képesek.
Elég hamar elénk vágja az első Józsit a program, aki oszladozó testével mohón támad. Ezt sokféle módon kikerülhetjük (például hátra vagy oldalra lépünk), a harc pedig igazán változatosra sikeredett. A csapás irányához mérten tudunk kardunkkal védeni, de pajzsokat zsákmányolva már sokkal biztonságosabbá válik a csörte. Egyszerre kettő fegyver lehet nálunk, de másik kettőt felrakhatunk az övünkre. Ide kerülnek még a speckó itókák (amelyek buffokat adnak), a kijutást jelentő kulcs, illetve később a hátunkra eszkábálható íj és a tegez. Célunk az aktuális kulcs megtalálása lesz, hogy elhagyhassuk a pályát, de ne szaladjunk ennyire előre.
Az élőholt város utcáit járva sokszor megtámadnak, a csatazaj azonban előre felkészít a küzdelemre. A fizika elég jó lett, például el lehet kapni röptében a felénk lőtt nyílvesszőt, végszükség esetén pedig magát a delikvenst is megragadhatjuk élőpajzs (haha) gyanánt. Levághatjuk az ellenség végtagjait, vagy elvehetjük a fegyvereiket, amiből piszok sokféle létezik (80 körül). Betérhetünk kisebb épületekbe, ahol általában fényforrást kell keresni, hogy aztán az orrunknál tovább lásunk. Kis gyertyákkal be lehet gyújtani kandallókat, fáklyákat, aztán indulhat a loot-party.
Mindenféle penészes sajtot és gyümölcsöt betolhatunk, hogy az energiánkat visszanyerjük, de magunkkal nem vihetünk elemózsiát. Érdemes csekkolni az adott fegyverek statját is, mert a paletta igen széles. Pro tipp: a kanál nem sebez sokat... Kinyitogathatjuk a szekrényeket, a tárolók tetejét is leszedhetjük, ládákat törhetünk fel a lakatot tekergetve. Sok tárgy megtapizható, kézbe vehető, még ha gyakorlati hasznuk nem sok lesz. Azért végszükség esetén dobálózni is lehet velük...
Hozzá kell szokni az Undead Citadelhez, mert nincs semmi indikátor, vakon megyünk a célunk felé. Nagyon nem lehet elveszni, de amikor már ötödször megyünk be ugyanabba a három házba, mert nem vettünk észre egy könyvespolc mögötti ajtót (meg lehet ragadni a polcokat és ledönteni, de akár az ellenséget is megkínálhatjuk ilyen módon), akkor már igencsak frusztrálttá válhatunk. Hősünk máskor kijelenti, hogy olajos az úttorlasz, tehát értelemszerűen keresni kell valami tűzforrást, amit egy emeleti részen meg is lelünk. Sikerült elcseszni a fáklya eldobását, így lehetett kutakodni tovább más alternatíváért (a megoldás rögtön az ellenőrzőpont újratöltése lett volna). Fontos az is, hogy az ajtókat kézzel nyitjuk ki, tehát ha van valami „értékes” nálunk, akkor gyorsnak kell lenni, és a nyitás után egyből felmarkolni.
Ami bosszantó volt picit, az a töltési idők, ezeken bőven faraghattak volna, főként a szintek közt. Apropó, a fegyvereket markolni kell, ami hosszútávon fárasztó, de át lehet kapcsolni ezt a halandóknak egy kényelmesebb, egygombnyomásos metódusra. A fizika bár jó, a közelharc lehetett volna picit súlyosabb, mert néha az volt az érzésem, mintha az ember kenyeret kenne, és nem harcolna. Persze beleélhetjük magunkat, sok impulzus ér, így nem mindig van idő ilyesmin elmélkedni.
A történet után/helyett vagy közben lehetőség van egy másik módon is belemerülni az Undead Citadelbe. Ez egy folyamatosan ránk törő, hullámokban érkező veszedelemmel jár, ahol a cél a túlélés. Mellőz minden sztoris sallangot, de előtte azért érdemes a játékkal jobban összeismerkedni. Utoljára pedig egy gyakorlótérre léphetünk be, ahol minden eddig feloldott gyilkolóeszköz a rendelkezésünkre áll, ki lehet próbálni bármit, és gyakorolni velük. Sajnos mire ide belépünk, az is sokat tölt, ami picit bosszantó.
Összességében egy kellemes és látványos hentelde az Undead Citadel, amely kisebb adagokban fogyasztva biztosan leköti majd a játékost. Nem tökéletes, de hangulatos és jól játszható. Levezetni a gőzt tökéletes, VR-élménynek úgyszintén.
