Honi játékfejlesztésről írni mindig öröm. Pláne, ha valami olyan sokáig érlelődik, mint a Mandragora: Whispers of the Witch Tree a Primal Games boszorkánykonyhájában. Aki figyelemmel kísérte az első beharangozástól a megjelenésig, az tudja, hogy sok viszontagságot megjárt a fejlesztés a Kickstartertől kezdve a kiadókeresésig, viszont idén tavaszra csak beérett (ha már egy burgonyaféléről van szó, egészen idevaló ez a képzavar). Viszont májusban csak a PC, PlayStation 5 és Xbox Series X/S platformok kerültek sorra, ígéret volt azonban egy negyedikre is.
A Nintendo Switch változatra egészen őszig kellett várni, viszont itt van, létezik. Hogy kinek szól, az pedig már egy másik, eldöntendő kérdés. Mivel a játékról magáról Onimushaman kolléga egy részletes kritikát írt, így mindenki engedelmével most inkább csak a technikai oldalra fókuszálnánk, hogy miképp is muzsikál a magyar szoftver a kiotói cég konzolján. Tisztázzuk rögtön, hogy az átirat Switch 1-re készült, így az időközben debütált új hardverből nem igazán profitál. Ennek megfelelően érdemes az elvárásokat lentebb helyezni, mert bizony a nagykonzolokhoz és számítógépes változathoz képest vissza kellett lépni, nem is keveset.
Jellemzően a Switch portoknál két út figyelhető meg: akadnak, akik nem igazán veszik figyelembe a gyengébb hardver adottságait, megpróbálják letolni annak torkán az egész máshova tervezett látványt, és ennek mentén erősen dadog a produkciójuk teljesítményben. Vannak, akik pedig addig reszelik a munkát, míg jól nem fut. Ez utóbbihoz persze áldozatok kellenek, és pont ezt az utat választotta a Primal Games is. A grafika erősen vissza lett „butítva”, egészen olyan, mintha egy vagy két generációt is visszaléptünk volna látványban (csak mert ez is történt).
Tisztázzunk azonban tüstént valamit: nem mindegy, hogy handheld módban vagy dokkolva ugrunk neki a játéknak. Előbbiben persze minden kisebb, így a különbség sem annyira zongorázható (pláne, ha valakinek már romlik a látása, mint nekem), de azért aki ismeri az alapanyagot, az látni fogja a difit. Nagy képernyőn azonban már a karaktergenerálásnál feltűnhet, hogy alacsonyabb a felbontás, pixelesebb, homályosabb a megjelenítés (a UI nem, így az is kicsit erősíti a kontrasztot) és nem utolsósorban kevésbé részletes a szereplők kidolgozása (s főleg ez lesz szembetűnő).
Ellenben amikor beindul az akció, akkor az a tapasztalás, hogy minden szépen folyik, nincs akadozás, s noha kevesebb a frame rate, egészen élvezhető minden (maximum respawn után van egy minimális akadozás). Csak a fránya részletek ütköznek ki: nincs annyi effekt a háttereken, például bizonyos fényelések egyszerűbbek, vagy a művészibb elblurözések egyszerűen hiányoznak. Máskor meg egy-egy kiegészítőnek szánt tereptárgy vagy NPC szúrhatja a tekinteteket. Különösen a nagyobb mozgásoknál, például a harcoknál „lóg ki a lóláb”, ugyanis a kardos suhintások rém pixeles animációkkal és homályban történnek.
Semmiképp sem szeretném kedvét venni senkinek, de úgy gondolom megérte őszintén beszélni erről a változatról és nem zsákbamacskát árulni. A Mandragora: Whispers of the Witch Tree Switchen egy tisztességes iparosmunka, de ahhoz hogy élvezhető maradjon a játékélmény, le kellett faragni a látványból. Őszintén szólva, ha az ember nekikezd a kalandnak (pláne handheld módban), akkor megszokja azt, ami van, és nem morfondírozik menet közben már ezen. Azoknak viszont, akiknek a látvány a fontos, nem biztos, hogy ez a változat az ideális. Ők jobban járnak, ha a tavasszal kiadott platformok verzióit részesítik előnyben.
