Az igazat megvallva, sosem voltam különösebben nagy rajongója a Telltale Games kalandjátékainak. Sem a látványvilág, sem a játékmenet, sem pedig az epizodikus felépítés nem fogott meg, a témaválasztásról nem is beszélve. Nem csigázott fel a zombis túlélőkaland, Batmanből jobb’ szeretem az Arkham-szériát, a Borderlands pedig magában sem izgatott nagyon, így a róla készült kalandjáték sem. Talán az egyetlen játékuk, ami tényleg érdekelt, az a Back to the Future volt, de ott is szigorúan a téma miatt. Szóval az az igazság, hogy ha egy stúdió azzal reklámozza magát, hogy bizony korábbi Telltale Games-fejlesztők alkotják, nos, nem igazán ugrik meg a pulzusom. Aztán itt van ez az Adhoc Studio. 2018-ban nyitotta meg kapuit, és bizony valóban veterán Telltale-arcok alapították. Róluk először akkor lehetett hallani, amikor a Telltale Games bezárása körüli hercehurca miatt a korábban bejelentett The Wolf Among Us 2 kapcsán felmerült a nevük, mint fejlesztő. Az a projekt azóta is elég döcögősen halad, viszont a stúdió közben készített egy másik játékot. Ez a Dispatch, amely a napokban jelent meg... Vagyis ez így, ebben a formában csak részigazság. Az viszont már teljes igazság, hogy a Dispatchbe első látásra beleszerettem.
A Dispatch nem egy hagyományos értelemben vett klasszikus kalandjáték, sőt, videojátéknak is csak részben nevezhető. Másik részében pedig egy interaktív mese, de az általam valaha látott legjobbik fajtából. Na akkor ezt most boncolgassuk ki egy kicsit! A Dispatch egy nyolc epizódból álló rajzfilm, illetve pontosabban egy nyolc epizódból álló rajzfilm-kalandjáték... Ahogy írtam, egy interaktív mese. Ennek megfelelően a játékidő döntő hányadában csak nézői vagyunk az eseményeknek, amelybe időnként belenyúlhatunk QTE-k formájában, dialógusok feleletválasztásakor, illetve amikor a tényleges munkánkat végezzük, de erről picit később. Amikor nem interaktálunk vele, akkor viszont a Dispatch egy elképesztően jó szuperhősös rajzfilm.
A történet Los Angelesben játszódik, annak is egy olyan verziójában, amelyben a szuperhősök a mindennapok részei. Semmi Marvel vagy DC, ez egy teljesen egyedi világ, teljesen egyedi arcokkal és történetekkel. Ebben a világban Los Angelest generációkon keresztül egy bizonyos Mecha Man óvta a bűnözőktől. Mecha Man valóságos ikon, akit mindenki ismer. De valójában Mecha Man egy jó nagy robotpáncél, amelyben először jelen történetünk hősének nagyapja, majd az apja, és most ő harcol. Hősünk nem más, mint Robert Robertson. Itt egy pillanatra emlékezzünk meg a többi alliteráló nevű szuperhősről, akikből itt már írtam múltkor néhány példát. Szóval a mi Robertünk, alias Mecha Man a sztori legelején arról faggat egy suhancot, hogy merre találja legádázabb ellenségét, Shroudot. Aztán mikor megkapja a választ, belebújik páncéljába és elmegy, hogy leszámoljon vele, ám akciója balul sül el, a Mecha Man páncél pedig végérvényesen tönkremegy.
Mivel Mecha Man az egész város ikonja, hősünk nem tehet mást, mint kiáll a nyilvánosság elé, és közli, hogy ennyi volt. Mivel nincs lehetősége, eszközei és főleg pénze, nem tudja megjavítani a páncélt. Ám, ahogy az lenni szokott, az élet a citrom mellé mindjárt egy tequilát is dob Robertnek, amikor felbukkan a végtelenül bájos, szexi, cuki és édes Blonde Blazer, hogy felajánlja Robertnek, csatlakozzon a Phenomaman által alapított, szuperhősöket tömörítő szervezethez. Mivel emberünk a páncél nélkül egyébként egy teljesen hétköznapi, vézna srác nem kevés szarkazmussal megáldva, nem sok jó néz ki neki a szervezetnél: diszpécserkednie kell. Egészen pontosan azt a feladatot kapja, hogy állítson össze egy új csapatot korábbi szuperbűnözőkből, álljon az élükre és diszpécserként menedzselje őket.
A Dispatch tehát egy epizódokra bontott interaktív rajzfilm, amelynek sztoriját két fő elem viszi előre. Egyfelől a központban kell helytállnunk, megismerkedni az ott dolgozókkal, akik többségében valamilyen szupererővel rendelkező egyének. Másfelől pedig diszpécserként a város térképét nézegetve, a beérkező segélyhívásokra kiküldeni a hősöket. Egyértelműen ez az összetettebb játékelem, hiszen itt figyelembe kell vennünk, hogy milyen jellegű feladatról van szó, azt pedig össze kell vetnünk a hősök tulajdonságaival: erő, kitartás, ész, mozgékonyság, karizma. Nagyon nem mindegy, hogy hova ki(ke)t küldünk, hiszen egy jó beszélőkét kívánó feladatra kivezényelni egy buta izomagyat nem lesz túl hatékony. Márpedig egy-egy küldetés sikere többnyire azon áll vagy bukik, hogy mennyire fedik a hős képességei a küldetés igényeit. Olykor váratlan helyzetek is előfordulnak, amikor akció közben a hősök tőlünk várnak segítséget: ilyenkor gyorsan kell nekik valamilyen tippet adnunk, aztán reménykedni, hogy bejön. Minél több küldetést teljesítenek sikeresen, annál gyorsabban fejlődnek, így a menedzsment részét képezi a hősök képességeinek tapasztalati pontok szerinti javítása is.
A játékmenet másik, kevésbé összetett, de annál fontosabb eleme a dialógusok – elvégre egy interaktív rajfilm-kalandjátékról van szó. A párbeszédek során rendszeresen kell feleletválasztással reagálnunk, néhány ilyen reakciónk pedig később fejtheti ki hatását (ilyenkor a játék jelzi, hogy XY emlékezni fog e tettünkre egy későbbi szituban). Mindezek mellett van még egy hackelős minijáték is, amely leginkább iránygombok megfelelő sorrendű nyomkodására épülő kis logikai játéknak nevezhető. Egy-egy epizód végén egyébként a stáblista mellett a választásainkról egy kis statisztikát is kapunk, miszerint a többi játékos milyen arányban döntött úgy mint mi.
A Dispatch egyértelműen legerősebb része maga a sztori, a karakterek és mindezek audiovizuális tálalása. Én magam is a rajzfilmes megvalósításba szerettem bele, aztán megnézve az előzetest, azonnal beszippantott a játék szarkasztikus és helyenként erősen obszcén humora. Rengeteget káromkodnak a karakterek, de ez nem érződik öncélúnak, ahogyan a helyenként felbukkanó szexuális utalások sem. Egyértelmű: ez nem egy gyerekeknek szóló szuperhőssztori. A játék fantasztikus grafikát kínál, amihez legalább annyira remek szinkron, valamint zenei aláfestés társul. Az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni, de ebbe is csak azért, mert annyira szórakoztató a játék, hogy az epizódok nagyon rövidek.
Első körben az első két epizód jelent meg, ezek végigjátszása sem tart tovább 1–2 óránál. Öröm az ürömben, hogy a készítők nem követik el a Telltale-re egykor jellemző időhúzást, vagyis nem kell hónapokat várnunk a folytatásra: hetente érkeznek az epizódpárok, így a 3-4. rész október 29-én, a 5-6. rész november 5-én, míg a 7-8. rész november 12-én fog debütálni. Ezt azért ki lehet bírni. Aki a játék deluxe kiadását vásárolja meg, az megkapja a zenei albumot, valamint a digitális art book mellé még egy négyrészes képregénysorozatot is, amivel elütheti az időt, amíg vár.
Amennyire nem voltam sose oda a Telltale Games játékaiért, most akkora gyermeki rajongással vagyok a Dispatch iránt, amit ugyebár egykori Telltale-veteránok készítettek. Tűkön ülve várom már a folytatást, és már előre bánom, hogy vélhetően az sem tart majd tovább 1–2 óránál, aztán következik megint egy hét türelmetlen várakozás. Pont, mint gyerekkoromban, amikor még streaming nélkül csak a TV-ben követhettem a kedvenc sorozatom, és mindig várni kellett egy hetet a következő részre.
