Amikor egy évvel ezelőtt a kritikát írtam (vagyis inkább áradoztam) a Shin Megami Tensei V: Vengeance-ről, annak sorait úgy zártam, hogy „Már csak annyi kellene, hogy esetleg a Persona első két része (akár a PSP-s portokkal), illetve az első kettő és a negyedik Shin Megami Tensei is átkerüljön modern platformokra... Ha pedig belefér, esetleg a Devil Summoner spin-off vonal is, ha már PlayStation 2-ről megkaphattuk a Shin Megami Tensei III-at”. Bár a lottón is így lenne ötösöm, ugyanis mint kiderült, alig egy évet kellett csak várni a PS2-es Devil Summoner: Raidou Kuzunoha vs. the Soulless Army érkezésére, amely Unity motorra portolva, jelentős mennyiségű javítással és modernizálással, Nintendo Switch-re, PlayStation 4-re (kompatibilitással PS5-re), Xbox Series X/S-re és PC-re költöztette a klasszikust.
A Raidou-játékok több szempontból is rendhagyóak voltak mind a MegaTen, mind a Devil Summoner-szérián belül. Az első rész a franchise első olyan felvonása volt, amely a múltban, konkrétan a Taisó-kor fiktív, huszadik évében játszódott, ráadásul névvel ellátott protagonistával. A megszokott, kör alapú helyett pedig egy, a Tales-szériára emlékeztető, valós idejű, akciócentrikus harcrendszert kapott. Bár a korabeli kritikusok számára kissé szokatlan volt a számtalan eltérés a franchise többi darabjától, és nem tartották annyira letisztult, kifinomult darabnak, mint a fő SMT részeket, illetve a Personákat, egy elég erős rajongói bázisra tett szert, és sokan könyörögtek évek óta egy épkézláb remasterért. Főleg azután, hogy az ATLUS és a SEGA az utóbbi években elkezdték megmenteni és feltámasztani szinte az összes jelentősebb klasszikus MegaTen játékot.
A Raidou főhőse a címszereplő Raidou Kuzunoha, pontosabban a démonvadász Kuzunoha-klán 14. olyan leszármazottja, aki megörökölhette ezt a nevet, és vele a feladatot, hogy nyomozónak álcázva, mágikus képességei segítségével védelmezze a fővárost a természetfeletti fenyegetésektől. A történet kezdetén Raidou és főnöke szemtanúi lesznek egy fiatal lány elrablásának néhány furcsa, egyenruhás alak által, akikből szinte sugárzik a démoni energia – az események miértjét és az eltűnt lányt kutatva pedig ősi családi átkoktól egy Japán jövőjét veszélyeztető tervig számtalan sötét titokra akadnak.
Raidou titkos fegyvere, hogy nemcsak legyőzni képes a démonokat, de csapdába is ejteni őket, illetve parancsolni nekik, hogy azok mind a nyomozások, mind az összecsapások során segítsék őt. Bár a harcrendszert számtalan rokon szál fűzi a többi MegaTen részhez egyes démonoktól az elemi ellenállások-érzékenységek rendszeréig, az ellenfelekbe ütközve a harcmezőn valós időben zajlanak az események – már ha manuálisan meg nem állítjuk időnként, hogy gyorsan feltérképezzük a helyzetet, tárgyakat használjunk és konkrét utasításokat adjunk a minket segítő démonoknak.
A harctéren kívül természetesen ezúttal is van démonfúzió, amelynek során már begyűjtött, regisztrált démonjainkat újraidézhetjük, illetve egyesíthetjük új lényekké, alkímia révén új fegyvereket készíthetünk Raidou számára, és az általunk használt démonok lojalitását is növelhetjük a használatuk során, különböző bónuszok érdekében. A történet előrehaladtával Raidou egyre több és változatosabb démont tarthat magánál egyszerre, akik különböző módokon segíthetik őt a harcokon kívül, a nyomozások során is, például egyébként elérhetetlen pályarészek kikémlelésével, vagy épp a civilek gondolatainak kiolvasásával.
A Raidou Remastered azonban nem pusztán remaster, amely fogta, lecsiszolta a grafikákat és modernizálta kicsit az irányítást, illetve a felbontásokat. Tartalmilag gyakorlatilag fél úton áll meg egy remaster és egy teljesértékű remake között – talán pár lépéssel még az utóbbi felé is húzva. Az olyan magától értetődő elemeken túl, mint a felskálázott textúrák, karaktermodellek, modern kontroller- és felbontástámogatás, achievementek, egy egész rakat újítás és javítás került még a csomagba, amelyek nem pusztán azt célozták meg, hogy hűen visszaadják az eredeti játékélményt, egyenesen javították annak számos hibáját és gyengébb elemét is. A játék összes párbeszéde szinkront kapott, természetesen választható angol és japán hanggal, a UI-t teljes egészében modernizálták a kamerakezeléssel egyetemben, a harcrendszert pedig szinte alapjaitól építették újra.
Az elemek egy része a második részből került át – például Raidou kapásból képes egyszerre két démont megidézni. A csatatereken azonban még ahhoz képest is sokkal dinamikusabb és egyszerűbb lett a kamerakezelés, pisztolyunk használata kapott egy klasszikus TPS-t idéző célzási mechanikát, kaptunk új kombókat és manővereket, számos harctéri mozdulat pedig (főleg az új démonok befogása) lényegesen követhetőbb és egyszerűbb megvalósítást kapott az eredetihez képest. Hősünk és démonai sokkal hatékonyabban képesek begyűjteni a mágikus MAG energiát is, amely egyszerre a nyersanyag Raidou és démonai különleges támadásaihoz, ezáltal az összecsapások maguk már eleve sokkal gyorsabbak és látványosabbak.
Összevetve az eredeti verzió játékmenet videóival – sajnos a PS2-es változat egyike azoknak a játékoknak, amelyekkel bár szemeztem régen, nem tudtam begyűjteni – a különbség szinte ég és föld a harcok lebonyolítása során. A remaster ráadásul leszámol a véletlenszerű összecsapásokkal, az ellenségek most már jól láthatóak a csaták között is a pályákon – és más, modern MegaTen címekhez hasonlóan rajtuk üthetünk, illetve ha lényegesen erősebbek vagyunk náluk, akkor harc nélkül, egyetlen csapással végezhetünk velük. Ezen felül került a játékba még számos, modern, már-már alapértelmezésnek számító igazítás, mint a gyorsutazás, lényegesen informatívabb menükezelés, könnyebben érthető, az újabb MegaTen játékokat követő démonfúziós mechanika, gyorsmentések. És bár az első órák során kissé féltem attól, hogy a játék talán túlságosan könnyű lesz az alapértelmezett nehézségi szinten, a fejlesztők számtalan módon ügyeltek rá, hogy fenntartsák az egyensúlyt gyorsabb, agresszívabb ellenfelekkel, vagy épp extra fázisokkal a főellenfélharcok során.
Problémám mindössze a harcterek néha kissé túl kaotikus jellegével akadt, ugyanis gyakran előfordult, hogy egy olyan támadás miatt szenvedtem el sérüléseket, amit nem is láttam jönni, csupán egy képernyőszéli indikátor villogott, amelyet néha lehetetlen volt kivenni a rengeteg látványos effekt és támadás sűrűjében. Másrészt a történet a MegaTen-széria más játékaihoz képest lényegesen lassabban indul be, Raidou személyisége pedig meglehetősen lapos, alig több egy kétdimenziós avatárnál, ami önmagában talán nem lenne akkora gond, ám más MegaTen játékok, különösen a Persona főszereplőivel összevetve, rajongók számára kissé laposan hathat. A csiszolás és a remasterelés pedig szép, szép, ám egyes elemeken, mint például a felskálázott, előre renderelt átvezető videókon, illetve a harcon kívüli meglehetősen lassú démonidézési mechanikán érződik azért a PlayStation 2-es eredet. A gépigény pedig bár elég barátian alacsony, kicsit több beállítási lehetőséget elfogadtam volna.
Ettől függetlenül a Raidou Remastered egy lelkiismeretes, igényes remaster, mely kihagyhatatlan a széria rajongóinak, és újabb ékes bizonyíték arra, hogy mennyire jól sülhet el az, ha egy fejlesztőcsapat kellő alázattal és tisztelettel nyúl egy régi klasszikushoz, egyforma tisztelettel a játék, a régi rajongók és az új közönség iránt. Megállás pedig nincs – a kiadó nemrég jelentette be a Persona 4 Revivalt, a Persona 4 Golden remake-jét, és őszintén meglepődnék, ha nem érkezne meg előbb vagy utóbb a Raidou folytatása is, az első részhez hasonló remaster kiadásban.
