Öt évvel a Ghost of Tsushima után a Sucker Punch direkt folytatás helyett egy önállóan is élvezhető új mesével örvendeztette meg a nagyérdeműt. Sakai Jin kalandjával a Sony nagyot ment. 2020-as tesztünk után a program rendezői változatáról mi is külön értekeztünk a magazin hasábjain, ahogy a tavalyi PC-port is napirendre került. Széles körben szedte tehát rajongóit a nyitott világú szamurájmozi, amelynek az online szegmensével is sokan, sokat játszottak. A kérdés az, hogy milyen irányba lehetett innen elindulni? Egy nagyobb, hosszabb, mindenből többet típusú „folytatást” kaptunk vagy rókabőrt? Ezekre remélhetőleg részletes választ találunk útközben. A Ghost franchise életutakat mesél el, Jin szagája lezárult, itt az idő átadni a stafétát másnak.
Igen, a történet hőse most nő, úristen! Szomorú volt olvasni a negatív kommenteket a bejelentéstől a megjelenésig, ami utálat érte csórit, az egyenesen vérlázító. Ha már nem egy dekoratív bige az áhított főszereplő, akkor megy a rage-cunami. A történet alapja, amit írtak, férfi szereplővel nem működött volna, ez a sztori egy bosszúszomjas nőről szól. A japán mitológiából ismert onrjó egy olyan szellem, aki nem tud megbékélni; nagyon ritkán lehet férfi, de szinte mindig nőként van ábrázolva. Atsu a nyitójelentben gyermekként látható, akinek a családját lemészárolja a szeme előtt egy nagyúr a bandájával. A kislányt odaszögezik az otthona közepén terpeszkedő páfrányfenyőhöz, majd fel is gyújtják azt. Saito nagyúr, aki tagja és parancsolója a Yōtei Hatoknak a fegyverkovácscsalád kiirtásának hitében dolgára indul, hogy tovább szője törvényen kívüli terveit más klánok és a sógunátus ellen.
A kedves, békés Edo-korszakba csöppenünk, amivel több mint 300 évet ugrunk a Tsushima alatt látott mongol invázióhoz képest. 16 esztendő telik el „Az égő fa” incidense óta, Atsu nemcsak túlélte, de kikupálódott és gyilkolni készül. Halállistáján, amit mi, játékosok írunk (rajzolunk) az övére, most vérre szomjazik. Rögtön a betanulás alatt összeakadunk első célpontjával, aki kihívást nem okoz, innentől viszont komoly veszélyekre számíthat és rengeteg barangolásra Yōtei hegy környékén (a mai Hokkaidó területén játszódik az egész sztori). A Kígyó lemészárlása és Atsu feltámadása elterjeszti a rejtélyes női harcos hírét szerte a vidéken, az onrjó innentől keresett személy, vérdíja csak nőni fog...
A program angol és (autentikus) japán szinkronnal is játszható, én az utóbbi mellett döntöttem. Magyar feliratokat is tartalmaz a szoftver, ami becsülendő. Nem tökéletes, de biztosan nagy segítség a magyar családoknak, ha nem ismernek idegen nyelveket – jómagam is így teszteltem, ízes lett a fordítás. A zenék is a japán vonalat erősítik, ezen a téren szuperül teljesít a Yōtei. A Ghost of Tsushima (ezentúl GoT) rendelkezett egy monokróm móddal – a Kurosawa munkássága előtt tisztelgő, tradicionális fekete-fehér szamurájfilmeket idéző beállítás itt is megtalálható. Ezt viszont nem ajánlom, mert annyira szép színes a játék, hogy kár lenne kiölni belőle a lelket.
További két filmrendező is „beköszön” egy-egy speciális beállítással: a Miike-módban például minden véresebb, több a sár, valamint a kamera is közelebbről vesz a harcok alatt. Itt megszűnnek a látóterünkön kívül eső veszélyjelzések, ami által nagyobb kihívás elé állít a játék. A Watanabe-kapcsolóval nyugtató lo-fi zenéket hallgathatunk, amelyek akkor sem állnak le, ha a menüben kotorászunk, vagy ha épp harcolunk. Ezeket a mixeket maga Watanabe rendező úr készítette, exkluzívan a Ghost of Yōtei számára. Ezt a módot viszont már használtam, órákon keresztül lekötött – egy idő után ismétlődni fognak a dallamok, ennyi a hátulütője.
Elképesztően fest a játékbeli környezet, egyszerűen azonnal belovagolnánk az egészet. Virágos mezők mindenfele, színek kavalkádja. El lehet látni piszok messzire, és ha mondjuk egy távoli fát vagy létesítményt kiszúrunk a távcsővel és valami fontos dolog van ott, még rezeg is a kontroller, felfedi magát az esemény. Ez lehet egy róka, aki valahová elkísér, egy forró fürdő lehetősége, bambuszgyakorlás, ellenséges erőd vagy semleges település, esetleg egy elesett harcos sírhelye. Ezeket már ismerjük, jó barátként üdvözölhetjük a GoT-ból. Annyi apró eltérés van, hogy kevesebb van belőlük, például a rókásból 11 a korábbi 49(!) helyett. A kevesebb azonban jóval több: Atsu hosszabb úton követi a prémes állatokat, és beszél is hozzájuk. Ravaszdi rókáinkat később meg is látogathatjuk egy menedékben, így még kis háttérinfót is kapunk, de a jószágokat sok helyen használja a program ezeken túl is.
Újdonságként táborozhatunk, ahol nekünk kell tüzet csiholni és ételt főzni, tájképeket is festhetünk, illetve húros hangszerünket szólaltathatjuk meg a korábbi furulya helyett. Minden ilyen tevékenység a tapipadot használja, ezt a Sucker Punch csapata próbálja kreatív módon kihasználni alkotásaiban. Kedves gesztus, de egy idő után már nem okoz sok örömet, pláne a zenetanulásnál az akkord kikeresése. Ebben a The Last of Us: Part II gitározása köröket ver rá, mert amíg az egy működő, bármilyen dalt eljátszható kis szegmens, addig itt egy hangulati elem, mint a sötétben világító, funkció nélküli játékok.
A sztori nem túl vastag, nevezhetjük klisésnek, viszont sokkal nagyobb szabadságot kínál elődjénél. A bosszúhadjáratra másfél évtizede készül hősnőnk, így belefér egy kis kalandozás. Még egy kártyás minijáték hiányzott belőle, hogy teljes legyen az összkép, helyette van korongpöckölgetés adaptív ravasszal. Nincs túltolt szamurájbecsület, mint ahogy volt a GoT esetében, tényleg a bosszún van a hangsúly. Ugyanakkor mégis szerethető a szereplőgárda, ugyanis Atsu elég sok támogatót gyűjthet maga mellé útja során. Például a hullafosztogató kis srácot, aki jó dealeket ad egy-egy erőd kipucolása után. Az már más kérdés, hogy a melót mi végeztük el. De ilyen remek karakterek még a fegyvermesterek, akiktől tanulhatunk új harcmodorokat.
A korábbi katana mellett most jóval több fegyvertípus áll rendelkezésre, így a különféle harci állásokat felváltották a különféle gyilkolóeszközök. A lándzsa, az odachi, a dupla kard, a kusarigama mind más ellenségtípus ellen hatékony, de ezt belevési az agyunkba a játék. Váltani köztük egy pillanat, ahogy a távolsági fegyverek használata is rendkívül kézre áll. A mesterek remek történetmesélős küldetésen keresztül okítanak, mint egy szamuráj verziós Karate kölyök, úgy képzeljétek el, ahogy szénnel dobál a szaki vagy horgászni tanít lándzsával – mulatságos az egész.
A fő sztoriba nem megyek bele, mert azért van néhány csavar benne, de a mellékküldetéseket élvezetesre írták meg, számomra szórakoztatóbbak is voltak a GoT-ban látottaknál. Találhatunk vérdíjplakátokat, amelyek nagyjából tartalmazzák, kit és hol találhatunk meg. Ezeknek a találkozásoknak a kimenetele általában halálos párbajban végződik. Minden, amit meglátunk, információként kapunk vagy vásárolunk a helyi térképésztől, felrajzolásra kerül saját térképünkre. A megvett darabkákat nekünk kell a helyére legózni. A felfedezés így egész hangulatosra sikeredett, távolságok vannak, de minden megtalált helyszínre azonnal utazhatunk. Annyi töltési idő sincs a stuffban, hogy a dashboardból való indítás után egy üdítőért kimenjünk, a főmenüt is kikerülve rögtön a játékterületre csöppenünk. Lesz olyan, akit ez zavarni fog, én momentán örültem a legjobb vívmánynak, amit korábban kifejlesztett a csapat.
Egy farkas is mellénk szegődik, de a barátkozás vele hosszú folyamat, nincs túlhasználva ez sem. Az odúkat fellelve, majd az állattal tartva megbosszuljuk elesett testvéreit, így képességekre tehetünk szert. Növekszik a bundás felbukkanásának gyakorisága, akár a halál torkából is megmenthet. Jó hír, hogy nincs tapasztalati pont többé, így nincs értelmetlen gyilkolászás. Atsu minden képességét oltárok előtti meghajlás után szerzi, egy ilyen egy pontot ér a képességfán. Ezeknek skilleknek a nagy része elérhető már a kezdetektől, de lesznek meglepetések. Több tucat oltárt fogunk találni a kaland alatt, így gyakran és gyorsan fejlődünk. Minden fegyverhez tartozik egy ág, remek mozdulatok tanulhatók, a nagy részüket hasznosnak találtam. Rengeteg talizmánt kapunk/nyerünk/találunk, ezek is sokfajta erősítést eredményeznek (például az automatán a célpontra kilőtt 3 nyílvessző már csalásnak is tekinthető). A klasszikusnak hívható párbajokon túl számtalan harcot vívhatunk, amelyek nem lesznek unalmasak.
Az összecsapások szuper módon lettek továbbgondolva, éveken át fejlesztettek rajta, hogy mi az, ami működhet, mi ad hozzá az élményhez. Az első ilyen dolog a lefegyverzés, ami fenekestől felforgatja az akciót. Sárga villanást látva iszkoljunk, mert az ellenfél arra készül, hogy kiüsse a kezünkből aktuális fegyónkat, amit ténylegesen is vissza kell szerezni (ahová leesett, nyilván onnét). Viszont ha észnél vagyunk, egy izzított csapással a lefegyverzés a visszájára sül el, immáron a szerteszéjjel hagyott kardok és lándzsák szinte egy ingyen öléssel érnek fel, mert felmarkolásukkal bele is vághatjuk a célpontba azokat. Az elveszett életerőnket most is az akaraterőt szimbolizáló gombócok töltik, de már vihetünk magunkkal szakét is, ami pedig az elfogyasztott/kimerített töltőt bikázza be. Cserébe Atsu egy picit spicces lesz, viszont még a pálinkás korsót is a delikvens fejéhez vághatja a fogyasztás után. Ezek a dolgok kellően fűszerezik a harcokat.
Változtattak a kihíváson is, egy társ is csatlakozhat (ez lehet a rejtélyes farkas is akár), hogy egy-egy vágással ritkítsuk a szemben álló feleket. Lopakodhatunk is, ahogy azt tette a történelem első shinobija a GoT-ban – a torkok fűből való elmetszése időtálló. A láncos fegyverrel messziről is ölhetünk csendben, ami szintén jó buli. Ritkán lehet kipucolni egy helyőrséget suttyomban, de büszkék lehetünk magunkra, ha sikerül. Egy idő után az egyik dalunkkal magunkhoz hívhatjuk a fejvadász legjobb barátját, aki most a sokat említett farkas haverunk lesz, ketten pedig még hatékonyabban szedhetjük az áldozatokat.
Atsu különböző régiókba látogat el a Yōtei Hatok után kutatva, a fő célunk Saito és emberei likvidálása lesz. Változatos terepen át vezet az út, kiemelném a havas részeket, ahol főként shinobi-csapatok állnak lesben, de a robbanásoktól hangos régió is hangulatos csatatereket rejt, főként, hogy kapunk lőfegyvert. Küldetéssorozatokat hajtunk végre, hogy egy főellenség közelébe kerülhessünk. A Yōtei Hatos vonzásterébe kerülve árnyalják Atsu háttér sztoriját, így egyre többet tudunk meg a katasztrofális éjszakáról. Szülőházába visszatérve még át is válthatunk gyermeki énjére, hogy emlékeket idézzünk fel, például visszaemlékszünk, hogy kell fegyvert kovácsolni, esetünkben erősíteni a meglévőket. Szimpatikus húzás, hogy nem került át a Ghost of Yōtei a manapság népszerű lootolós programok sorába, ahol percenként új felszerelést szerzünk. Itt a külcsínre mentek rá, elképesztő mennyiségű ruhadarab és tárgy skin kapott helyet. Mindig vásárolhatunk újabbakat a mezőkről gyűjtött növényekből, így ha nem lenne elég a fél tucat páncélszett, akkor egy csomó más maszk és kalap aggatható a hölgyre.
A játékidő csak a történetre koncentrálva 30 óra körül mozog, de ilyen nem lesz, hogy csak azt az utat tapossuk. Mindig akad valami, amit meglátva elterelődik a figyelmünk, mint egy kölyökmacskának, majd onnét még egy, és ez így folytatódik, mire a térkép másik oldalán nem kötünk ki, kilométerekre elhagyva az elején kiszemelt célt. A tájékozódásban most is segít a szél, ami a kontroller mikrofonjából „fúj”, a tapipadot simogatva pedig elő is csalható, hogy az aktuálisan kijelölt célunk felé menetelhessünk. Teljesen kicsontozni az alkotást 55–60 órára is rúghat, így nem marad el elődjétől, de nem is ver rá. Hasonló élmény, picit töményebbnek éreztem, de változatosabbnak. Lehetett volna kicsit hangsúlyosabb a sztori, mondjuk Atsu kimaradt éveit sem mutatták be.
Ettől függetlenül egy percet sem unatkoztam, legalább annyira megszerettem a Ghost of Yōteit, mint a GoT-ot. Semmiképpen nem bánja meg a vételt az, aki szereti a régi japán korokban játszódó szamurájos címeket és a nyitott világú játékokat. Egyelőre még nincs benne minden plusz tartalom, amit a GoT-hoz utólag megkaptunk ingyenes vagy fizetős kiegészítők formájában (nincs például multiplayer/co-op rész), de ígéretek már vannak Atsu kalandjainak bővítésére is.
